Fischl Mónika 1997-ben kapta az első operettfőszerepét a Budapesti Operettszínházban, melynek azóta is tagja. 1999-ben Donizetti Don Pasqualéjának Norinájaként debütált a Magyar Állami Operaházban. Leggyakrabban énekelt szerepe a Csárdáskirálynő Szilviája, amellyel óriási sikert aratott a bécsi Renaissance Theaterben 2001-ben és Mörbisch-ben, az operettek Mekkájában 2002-ben.
Amikor kicsi voltál, primadonna akartál lenni?
Mindenesetre énekes, vagy balerina. Otthon folyton ment a rádió. Már kicsi koromtól imádtam mozogni, együtt énekeltem a rádióval, áriáztam halandzsa nyelven. Anyuék elvittek a Magyar Rádió Gyermekkórusába felvételizni, ahová fel is vettek. Oda jártam, de közben a Balettintézetbe is felvételt nyertem, és két évig a kettőt együtt végeztem. Közben figyeltem a balett táncosok életét, láttam milyen megerőltető, milyen nehéz fizikailag is ez a pálya, ráadásul viszonylag hamar, akár már negyven évesen meg kell válniuk a színpadtól. Úgy éreztem, hogy én nem ezt akarom, ezért döntöttem, és inkább az éneklést választottam. Tehát maradtam a kórusban.
Velük voltam először Japánban, még 13 éves koromban, két és fél hónapig. 33 koncertet énekeltünk végig. Iszonyatos honvágyam volt. Ezt azért is mondom, mert többen kérdezték, hogy miért maradtam itthon. Nos, egyrészt kényelmes ember vagyok, beismerem, nekem az nagyon fontos – különösen amióta megszületett Larácskám, aki most három és fél éves – hogy előadás után nem egy üres szállodai szobában sírdogálok, hanem beülök az autómba, és fél óra alatt itthon vagyok Szentendrén, a kislányom mellett. Másrészt – ahogy már mondtam – rettenetes honvágyam van, akárhol is vagyok.
Magánének szakon végeztél a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Egyenes út vezet innen az opera vagy az operett felé?
Nem. Kevesen vagyunk a pályán, rengeteg nagyon jó énekes van, de nincs ennyi játszási lehetőség. Nálunk az Operettszínházban négy primadonna énekel jelenleg, mi vagyunk beosztva a szerepekre, egy évfolyamban pedig tizenketten végeztünk. Sokan nem jutnak szerephez.
Te az Operaházban is énekelsz, igaz?
Énekeltem Norinát, Gildát, és a koloratúrszopránok bravúrját, az Éjkirálynőt, de elég nehéz az operettet és az operát összeegyeztetni. Egy operett előadás után – bár énektechnikailag ugyanúgy kell énekelni a kettőt – a beszéd, a próza miatt jobban lefárad az ember, így például egy Marica grófnő előadás után másnap nem lehetne Éjkirálynőt énekelni. Éppen egy ilyen szituáció miatt maradt el egy Éjkirálynő beugrásom a bécsi Staatsoper-ben. Egy énekesnek nagyon nehéz a próza, mert más torokállást kíván a beszéd, és ez veszélyes lehet az éneklésre.
A honvágyad ellenére turnézni azért jársz…
Persze, de az más, mert ott velem van a férjem is, Vadász Dániel. Őt az Operettszínházban ismertem meg, és a Csárdáskirálynő előadás kapcsán szerettünk egymásba. A turnék alatt együtt fedezzük fel az országokat, bár előfordul, hogy ilyesmire nem jut időnk. Például egy fantasztikus négyhetes dél-kelet ázsiai turné alkalmával huszonegyszer repültünk és nyolc országban léptünk föl. A turnék feltöltenek bennünket, mert úgy fogadják a társulatot, mintha világsztárok jönnének fellépni; olyan óriásplakátokkal rakják tele a várost, amelyeken mi mosolygunk, a közönség pedig lelkes és hálás az előadásért. Külföldön nagy becsben tartják az operettet.
Most már itthon is egyre többen kedvelik a műfajt. Mi az a változás, ami miatt a fiatalok is eljárnak megnézni egy-egy előadást?
Életszerűbb lett az operett. Nem vontatottan, túlozva beszélünk, hanem természetesen, úgy, ahogy két ember valójában beszél egymással. Ahogy már mondtam, éneklés után normál beszédhangra váltunk, nem lehet énekelve, magas hangon beszélni, ami évekkel ezelőtt még szokásos volt a színpadon. Megváltozott a zene és mozgás tempója is. Gyorsabb a ritmus, a régi darabok zenéjét is felpörgették. A régi, lassabb Csárdáskirálynőt a mai felgyorsult világban már nem tudnák úgy értékelni a fiatalok, mint húsz-harminc évvel korábban.
Hogy telik nálatok a karácsony?
Nálunk a karácsony nem úgy telik, mint a legtöbb embernél, mert december 24-én mi minden évben utazunk, Münchenben van előadásunk. Ezért kénytelenek vagyunk előrehozni a Szentestét. Én nagyon díszítős vagyok, nálunk már december elejétől fel van díszítve a kertben minden fa, a fenyőfákon girland, égősor csillog, a falon télapó mászik, a lakásban is karácsonyi dekoráció fogadja a belépőt. Nálunk az anyukám tartja a kezében a karácsonyt, istenien főz. Egyébként is főz ránk, minden héten lefagyaszt nekünk pár adag ételt, úgyhogy nekem nem lenne sok dolgom a fakanállal, ennek ellenére azért én is el tudok készíteni néhány ételt, ráadásul a férjem szerint még finomak is. Persze nem tudok úgy főzni, mint anyukám, aki karácsonykor olyan halászlét készít, amit az egész család imád. Aztán fogast rántunk, majd anyukám csodás tiramisuja zárja a menüt.
Tiramisu..
Na, igen. Imádok enni, az olasz ételeknek nem tudok ellenállni, egyszerűen tészta és kenyérfüggő vagyok. Nyáron lazítottam, jól elengedtem magamat, aztán a nagy lazulás után rádöbbentem, hogy rövidesen egy szál kombinéban kell kiállnom a Budapesti Operettszínház színpadára a Cigányszerelemben, Zórika szerepében. Az egyik kolléganőm javasolta, hogy keressem meg Bárányos Zsuzsát, aki – mint később kiderült – valódi mentőöv lett a számomra. A diétám mellett kavitációs zsírbontással látványosan meg tudta gyorsítani a visszaalakulásomat. A kezelésben az a legszebb, hogy az eredmények mellett teljesen fájdalommentes, és a kezelőágyon pihenve formálódok. Ráadásul még isteni teát is kaptam tőle!
Miben láthatunk legközelebb?
Zórikát alakítom a Cigányszerelemben, játszom a Kerényi Miklós Gábor által rendezett Egy éj Velencében című darabban, készülünk a müncheni gálára, februártól pedig a felújított Marica grófnőben állok színpadra és természetesen továbbra is műsoron van a Csárdás királynő. Ezeken kívül a férjemmel vár ránk egy csodás floridai vendégszereplés, ahová magunkkal visszük Larát, és mindkét nagymamamát, úgyhogy amíg mi dolgozunk, addig ők nyaralnak egy nagyot.
Szerző: R. Kelényi Angelika